Tovább a főoldalra
A völgy
Tavaszodott. Még csak február vége volt, de zsendült a fű és itt-ott a rügyek is kipattantak, néhol virágzott a százszorszép. A nagyon öregek sem emlékeztek ilyen korai tavaszra. Na és a madarak, azok teljesen megbolondultak a jó időtől. A rigók harsányan fújták dalaikat. A réten keresztül az olvadó hótól megáradt, mélyen bevágódott folyó hömpölygött. Attól távolabb egy autó ácsorgott.
Az autó egy öreg Zsiguli volt. Már alig látszott rajta a festék, csak sejteni lehetett a valamikori kékségét. Mindenütt kiütött rajta a rozsda barna foltok alakjában. A küszöbön és a sárvédőn lyukak tátongtak. Gumija kopott és már csak egy hátsó lámpája világított, de a motorja még működött. Úgy ahogy.
Az öreg ott állt az ütött kopott autó mellett, ami nem is volt az övé, és a mély háborgó folyót nézte a meredek partról. Sokáig állt ott, és közben hol jobbra, hol balra nézelődött. Néha még hátra is. Mintha várna valakit hol jobbra, hol balra nézelődött. Néha még hátra is. Mintha várna valakit, vagy, félne attól, hogy észreveszik. Egy idő után, talán elunva a nézelődést, de lehet, hogy megbizonyosodott arról, hogy nem látja senki, lassan az autó mögé ment és a folyó felé kezdte tolni. Nehéz volt. Többször is megállt, lihegett, majd újra nekigyürkőzött, és megint pihent. Így ment egy darabig, míg a szakadék szélére nem ért az autó első kereke. Lent fortyogott a megáradt folyó.
- Na még egy kis lendület – gondolta az öreg – és végképp megszabadulok tőle. Az autó csomagtartója súlyos titkot rejtett. Még nem tudott róla senki, és az öreg reményei szerint nem is fog tudni róla. Újból lökdösni kezdte a csotrogányt. Az első kerék lehuppant a szakadék széléről, de az nem zuhant le, mert az alváz elérte a talajt és fönnakadt a peremen. Az öreg nagyon furcsa dolgokat gondolt, de nem mondta ki. Nem szokott káromkodni, nem is szerette a csúnya beszédet még hallgatni sem. Különben is nehezen jött indulatba, szelíd, türelmes ember volt. Kicsit visszahúzódó, magának való. Olyan, aki még a legyet sem csapta agyon. – Minek bántani – szokta mondani – az is csak egy élőlény.
Most az autót nézte egy darabig, majd ismét körbenézett. Kissé távolabb ágak hevertek a földön, köztük néhány akácrúd is. Kirángatott egyet a halom alól és az autóhoz cipelte. A felemelkedett hátsó tengely alá tolta a rudat és emelőként használva taszigálta a járművet a folyó felé. Egyszer csak megindult. Zötykölődve, ágat, gallyat törve, földrögöket sodorva magával zuhant lefelé. Mintha meteor csapódott volna be, akkorát csobbant a víz. Az autó gyorsan elmerült a nyitott ablakokkal, és pár pillanat múlva már csak a háborgó folyó, a fodrozódó, hömpölygő víz látszott.
Az öreg sokáig bámulta a piszkos vizet, a szakadékot, a földet, és mindent úgy általában. Nem volt megelégedve a látvánnyal. Összetört ágak, felszántott föld, kitépett fűcsomók. Csupa árulkodó nyom. Egy kidőlt farönkön, úgy ötven méterre egy piros, ütött-kopott hátizsák hevert. Most ehhez ballagott oda. Ócska tábori ásót szedett elő a zsákból, majd visszament a szakadékhoz, hogy rendbe szedje a környéket.
Már kivilágosodott az ég alja, a madarak beleerősítettek az amúgy is hangos dalaikba, mire az öreg befejezte a takarítást a parton. Elégedetten szemlélte a munkáját. Mintha semmi sem történt volna. A fűcsomók a helyükön, a repedéseket ágak fedték, a még meglévő nyomokat elszáradt fű és tavalyról maradt avar takarta.
- Így már jó – gondolta az öreg, és álldogált még egy kicsit tanácstalanul. Később elindult a zsákjához. Lassan, komótosan visszapakolta az ásót, és ismét szemügyre vette a tartalmát. Sok minden volt ott. Rozsdás dróttekercs, teáskanna, válogatott evőeszközök, kések, olló, bögrék bádogból, néhány zacskó só, cukor, nagyítóüveg, szóval sok látszólag értelmetlen kacat. Mintha csak túlélő táborba készülne elmenni. Bezárta, majd nyögve emelte a hátára a zsákját. Csaknem meggörnyedt a súlya alatt, pedig még elég jó erőben volt, holott már elmúlt ötven. – Most merre? – Úgy nézett körül mintha az észak felé szállongó felhőktől várna útmutatást. Észak, dél, kelet, nyugat? Mindegy, csak el valamerre, hogy ne kelljen ebben a világban élnie. Aztán, mintha már rég eldöntött dolog lenne, elindult nyugat felé, de úgy, hogy közben hol jobbra, hol balra nézelődött, nem követi-e valaki, nem üldözik-e. Néha maga mögé nézett, hogy a titok, amit a folyó mélyén hagyott nem jön-e utána.
Felkelt a nap. Gyengéden felmelegítette a hátát. Az öreg meg csak ballagott, ballagott nyugat felé, hátrahagyva mindent mi volt, s keresve az ismeretlent, üldözve és elhagyatva mindenkitől. Nem őt hagyták el, ő hagyta el régi életét. Mint a vízisikló bújt ki régi bőréből és indult keresni azt, amit még maga sem tudott, csak sejtett.
Dalolt körülötte az erdő, a rét. Az öreg nagyon szerette a természetet. Rajongott érte. Szerette a rét virágait, növényeit, állatait. És imádta a fákat. Festményein, amiket régebben festett, fák és madarak szerepeltek. Vén göcsörtös fák, fura ágakkal, ágaikon felrebbenő, leszálló madarakkal. Fekete madarakkal. Régen sokat festett. Jobbnál jobb képeket. Hirdették a természet szeretetét, szépségét és figyelmeztettek a pusztulásra is. Nem sok sikerrel. Nem csak szerette, hanem ismerte is a növényeket, és sokat is köszönhetett nekik. Ötven év felett is jól érezte magát, egészséges volt és még elég erőt érzett magában ahhoz, amit elkezdett. Sokszor gyűjtötte a növényeket, néha csak úgy kedvtelésből is, hogy valamiféle teát főzve belőle megelőzze az esetleges betegségeket, és hogy megtartsa kondícióját.
Ment mendegélt, mint a mesebeli hős. A nap egyre magasabbra mászott az égen, ő meg egyre fáradtabbnak érezte magát. Dél lett. Ezt a nap állásából következtette ki, mert órája az nem volt. Az öreg egy nyárfa alatt telepedett le, evett egy keveset, majd zsákját a feje alá téve elaludt. Hosszan jóízűen aludt, kissé félrebillent fejjel, enyhe mosollyal és kicsorduló nyálcseppel a szája sarkában.
Már esteledett, amikor felébredt. Megnézte meg van-e mindene, nem mintha attól félne, hogy valamije elveszik, csak úgy megszokásból körülnézett, de még mindig nem látott sehol senkit. Ismét felkerekedett és ment tovább.
Éjfélre ért be agy kis faluba. Néhány ház az út jobb és bal oldalán. Sötét ablakszemek minden házon. Az út mentén csak egy-két villanyoszlop, rajta megsárgult haloványan égő villanykörte szórta az út porába sárga fényét. Nem állt meg sehol. Még akkor sem, amikor egy bozontos fekete kutya ugatott közvetlenül mellette. – Had ugasson – gondolta – ez a dolga. És ment ballagott tovább. Talán nyolcszáz méterre a falu főutcájától volt a vasútállomás valamikor. A rozsdás sínek mellett romos állomásépület állt váróteremmel. Az épület ablakai betörve, vagy ki, mindenfelé szemét. Kissé távolabb állt a WC. Az öreg odament, hogy könnyítsen magán, de mikor meglátta, hogy mi van ott, kosz és bűz, inkább egy bokrot választott. – Legalább itt eltakarítják a rovarok, - gondolta. A rozzant váróteremben aludt egy keveset, és amint pirkadt, ment tovább.
Ahogy az első napja, úgy telt a második. Ment, evett, ment és aludt. És újra és újra. Rácsodálkozott az út melletti virágokra, a rebbenő citromlepkékre, szaladgáló bogárkákra. És hosszasan nézte, mikor feje felett vijjogva keringett az ölyv.
Körülbelül egy hét múlva már messze járt és eladdig nem találkozott senkivel. Ismét egy település mellett vezetett el az útja. A távolban már látszottak a hegyek. Kisebb nagyobb sűrű erdővel borított magaslatok sorakoztak fel egymás mögé. Megdobbant a szíve erre a látványra. – Lehet, hogy ezt keresem? – Szinte melegség, hőhullám, vagy valamilyen kellemes érzés töltötte el erre a gondolatra.
Annak a falunak, ahová most ért, már nagyobb állomása volt, és néha még vonat is járt ide. Minden reggel, a falusiak által csak Piroskának nevezett, két kocsiból álló szerelvény döcögött be a síneken és vitte az embereket a Városba, ahol igazi életet lehetett élni a lebetonozott tereken a zárt munkahelyeken. Munkaszünetben lehetett enni egy-egy Hot-dogot vagy Hamburgert, meg lehetett rá inni valami műt, tele „E”-vel. És indulni haza. A vonat mindig este hét óra körül ért az állomásra. Onnan sem siettek haza az emberek. A bakterház melletti rozzant kocsmaépületben jól el lehetett tölteni az időt. Keserű sör és kaparós bor mindig akadt. A TV, pedig üvöltve kábította tovább a népet. Amit az alkohol nem tudott megtenni, azt megtette a műsor. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak az öreg fejében, míg távolról nézte a kocsmaajtón ki és bedülöngélő férfiakat és nőket.
Most egy vén hárs alá telepedett. A fűnek fanyar zöld illata volt. Jól érezte magát a friss levegőn a csillagok alatt.
- Miért itt alszol?
- Miért itt alszol? – kérdezte a kislány most már hangosabban, és meg is rángatta az öreg kabátját.
- Hej! Mi van? – Riadt fel az öreg, de mikor észrevette a gyereket, megkérdezte.
- Hát te ki vagy?
- Egy kislány. Miért itt alszol?
- Mert elfáradtam, álmos lettem, és lefeküdtem egy kicsit aludni, és azért itt, mert nincs hol laknom, illetve én mindenhol lakom, ahol nincs ház, nincs épület, csak fák, virágok, állatok vannak. Most már érted? Te kislány, te miért vagy itt. Még korán van.
- Nem mehetek haza.
Az öreg csodálkozva nézte a lányt. A kislány magas volt és sovány. Hosszú szőke haja leért egészen a derekáig, de kócos volt és még pihék is látszottak benne itt-ott. Kék szeme csodálkozva nézett a világba, de már látszott benne valami más is, amit az öreg nem értett, vagy csak nem akart érteni. Ruhája kopott, szakadt, fehér harisnyanadrágjának térdén is éktelenkedett egy lyuk, térde kilátszott, rajta horzsolásnyomok. Olyan volt, mint egy mesebeli szegénylány Andersen meséiből.
Az öreg felállt, összeszedte csomagját, belegyömöszölte zsákjába, azt a hátára vette és indult, most már a hegyek felé. A lány mintha csak mindig így lett volna, indult vele és sétált az öreg mellett. Már megtettek néhány kilométert, mikor észrevette, hogy a lány még mindig mellette van.
- Aztán miért nem mehetsz haza?
- Mert elzavart az anyukám. Téged is elzavartak hazulról?
- Nem. Tudod kislány, engem elfelejtettek. Volt nekem is családom, feleségem, fiaim, lányaim. Aztán a gyerekek elmentek élni saját életüket. Ketten maradtunk. Nem hagytuk el egymást, csak elfelejtettük, hogy egymásért vagyunk. Aztán elindultam megkeresni, amit már mások is elfelejtettek. Aztán miért zavart el anyukád?
- Mert útban voltam neki. Apukám már régen eltűnt, de lehet, hogy meghalt, még nagyon pici lehettem. Anyukám meg mindig részeg, mert sokat iszik. Estére úgy-ahogy rendbe szedi magát és várja a vendégeit. Olyankor nekem el kellett mennem hazulról. Most végleg odajött egy ember, együtt isznak. És most azt mondta az anyukám, hogy menjek, ahova csak akarok, csak ne zavarjam.
- Jó, jó. Ne mondd tovább sok ilyen történetet hallottam már életemben. És most hova mész?
- Megyek veled.
Az öreg megtorpant egy pillanatra.
- De hát nem jöhetsz velem. Keresni fognak! És mit tudnál kezdeni egy öregemberrel? Én nem tudok gondoskodni egy lányról. Úgy gondoltam, megkeresek egy helyet a hegyek között, és élek a természettel, távol a világtól, nyugodtan, talán még negyven évet. Nem zavar senki. Csak a fák és a madarak lesznek a társaim.
- Én is nyugodtan akarok élni és jó lesz, ha ott leszek, mert majd tudsz kivel beszélgetni.
- A fákkal is lehet ám beszélgetni. Nem tudom, már ki mondta, meg hogy hogyan, de a lényeg az, hogy jó beszélgetni a fákkal, de még jobb az, ha az ember meg is hallgatja őket.
Ezután már nem szóltak semmit, csak mentek ballagtak a magaslatok felé. Estére a hegyek lábához értek és egy patak mellett aludtak egy vadgesztenyefa alatt. Nyugodtan telt az éjszaka, csak egy sün nézte meg őket közelebbről, de nem zavarta meg az álmukat.
Még két napig tartott az útjuk, míg elérték a hegység belsejét és egy gyönyörű völgyre bukkantak.
- Pihenjünk – mondta az öreg – eszünk egy keveset, iszunk és felderítjük a környéket, azt hiszem itt fogunk letelepedni.
Ebéd után a völgy déli peremén kezdték a felderítést és nemsokára a kislány, mint valami kis őzgida ugrándozva, lelkendezve szaladgált körbe meg-megállva egy virágnál, fánál, vagy citromlepkét hajkurászott éppen.
- Nézd papa mit találtam! – mutatott egy virágra. Nézd milyen szép ez a pillangó! Nézd ezt a fát! Nézd milyen szépen, csillog ez a bogár.
Az öreg nem győzött válaszolgatni a lánynak, de csak röviden egy-egy igen, vagy tényleg alkotta a válaszait. Közben a balja felőli sziklafalat, meredélyt vizsgálgatta, és megpróbálta felidézni régi emlékeit, amikor még valamikori orosztanárnőjével járt erre. „Tyotya” az orosztanárnő volt a túravezető még a gimiben. Emlékei nem csalták meg. Több mint harminc éve járt erre először, akkor bukkant rá egy kis barlangra a sziklafalban, de nem mondta el senkinek. Ő sem tudta, hogy miért tartotta titokban. Később még elvetődött erre néhányszor, és egy csomó holmit a barlangban hagyott, de az már régen volt.
- Gyere kislány, itt fogunk lakni. – kiáltott oda a lánynak.
Kicsit félretolta a sziklára felfutó borostyánt és bement a résen. A kislány utána. Csodálatos látvány tárult eléjük. Egy tíz méter átmérőjű csaknem kerek barlangba jutottak egy keskeny, rövid, talán két, két és fél méteres alagúton keresztül. A barlang hátsó, a bejárattal szembeni részén, egy kis bemélyedés fölött egy kürtő vezetett ki a szabadba a hegytetőre. De ez olyan keskeny volt, hogy néhány helyen csak egy sovány macska fért volna át rajta. A barlang fala apró kristályoktól csillogott, a talajt finom szürke homok borította. Jobbra néhány lapos, a mennyezetről lezuhant kő hevert, mintha csak polcoknak tették volna oda. Félhomály uralkodott bent, csak a bejárat körül volt valamivel világosabb.
- Nézzük, mink van! Mondta az öreg a kislánynak, aki szinte tátott szájjal bámult körül az üregben.
- Itt fogunk lakni? Kérdezte lelkendezve, és kis kezével végigsimogatta a falat.
- Igen! De lássuk, mink van. Ismételte meg az öreg és a lapos kövekhez ment. A kövek tetején egy zöld ponyvával letakarva, zománcos lábosok voltak egymásba rakva, mellettük vasbogrács, vastagon bezsírozva, mindenféle konyhai eszköz. Előkerült még a halomból néhány főzőkanál, vágódeszka és olyanok voltak mintha csak tegnap kerültek volna ide. Meg sem látszott rajtuk a sok év. A kövek mögötti résben egy zsák só. És jónéhány kiló cukor hevert egy faládában.
- Jó ez a barlang – motyogta maga elé az öreg, de a kislány ezt is meghallotta.
- Miért? – kérdezte mindjárt.
- Mert száraz a levegője, az alja, és nem mentek tönkre a holmijaink. Tudod te lány valamikor régen, amikor te még nem is voltál a világon, néhány ország nagyon rossz viszonyban volt egymással. A levegőben volt egy háború, vagy atomháború esélye. Én, mint egy kis idealista fiatal arra gondoltam, hogy elmenekülök a világ elől, és itt a barlangban túlélek mindent. De elmúlt a veszély, elmúlt az idealizmus és elmúlt a fiatalság, és elfelejtődött a barlang is. Szerencse viszont az, hogy amit idehordtam, még itt van. Ritka már az ilyen „embernemjárta” hely. A legközelebbi falu vagy város huszonöt kilométerre van innen.
- Szép mese volt. – mondta a kislány, de hol fogunk aludni? Sok az a huszonöt kilométer? Mikor megyünk oda? Mennyi idő alatt lehet odaérni?
- Legalább öt óra, de ha ketten megyünk, és még pihenünk és eszünk közben akkor kilenc, tíz óra, ha nem sietünk, reggeltől estig megjárhatnánk oda és másnap vissza. De nemigen megyünk mi el innen, csak, ha szükségünk lesz esetleg valamire a városból. És itt fogunk aludni ezekben az ágyakban.
A lapos kövek mögül két, keréken guruló kórházi vaságy került elő.
- Ez hogy került ide?
- Kidobták, mert már nem kellett a kórházban, és én megmentettem. Van itt néhány nagy zsák is, kettőből lehet szalmazsák, amin aludhatunk.
- Teszünk bele szalmát?
- Azt nem, de készíthetünk bele szénát. Na gyere!
Kinn melegen sütött a nap. Az öreg, kezében sarlóval lépett ki a barlangból, majd a völgy keleti lejtőjéhez mentek.
- Kaszálunk egy kis füvet. - Az öreg nekiállt, hajlongott, összefogott egy-egy maréknyit és levágta a sarlójával. Átadta a kislánynak, aki elterítette a néhol előbukkanó szinte forróra melegedett sziklákon. – Estére talán megszárad, ha gyakran forgatjuk, és amíg szárad addig rendet tehetünk a barlangban.
A kislány, mintha csak mindig ezt tette volna, elkezdett rendezkedni. Az öreg segítségével középre gurította az egyik lapos követ, rá három kisebb tetejére. Ez lett az asztaluk. Összeszedte a szél által évek óta behordott leveleket, ágdarabokat.
- Jó lenne egy söprű. – mondta takarítás közben.
- Majd lesz az is. – válaszolt az öreg, miközben a barlang hátsó részében meggyújtotta a tüzet. – Dobd ide az ágakat a tűzre, és hozhatnál a forrástól vizet. Főzünk egy jó kis teát.
A tűz fölé háromlábat állított, ráakasztotta a bográcsot. A kislány hamar visszaért, a vizet beletöltötte az edénybe.
- Hozzál még egy kannával, evvel kimossuk az edényt, a teát majd a teáskannában főzzük.
Az újabb forduló is hamar megérkezett, a kannát a bogrács helyére akasztották, forralni a vizet.
- Papa! Miből főzünk mi teát, nincs is tealevelünk!
- Majd találunk valamit, de nézzük már van-e szénánk.
A délutáni meleg napsütésben a felmelegedett köveken, hamar ropogósra, illatosra száradt a vékonyan elteregetett fű. Mire a nap vörösen a hegyek mögé bukott, végeztek a zsákok megtöltésével, és mire becipelték a barlangba már sötétedett is.
A barlangban vígan pattogott a tűz. Bevilágította az egész teret. Falán érdekesen felnagyított árnyékok szaladgáltak, ahogyan ők szaladgáltak. A megvilágított részeken kristályok csillantak meg, szinte álomszerűséget kölcsönözve a barlangnak.
Az öreg néhány levelet szórt a fortyogó kannába, majd azonnal levette a tűzről. Az álomszerűséget még csak fokozta a kannából felszálló illat.
- Milyen teát iszunk?
- Ez csalántea, majd ha lefeküdtünk mesélek neked a csalánokról. Tudok egy mesét a csalánokról. Szereted a meséket?
- Biztosan szeretem, de nekem még nem mesélt senki sem, csak azokat tudom, amelyeket magam olvastam.
Az öreg két zománcos bögrébe öntötte a teát, kevés mézet csurgatott hozzá egy üvegből és a kislánynak kínálta. – Van még benne egy kis kakukkfű is, az illata miatt. Még tavalyról maradt. De jó a toroknak is, meg megfázás ellen.
- De jó neked, hogy ilyeneket tudsz! – Nagyon finom ez a tea, én is tudok majd ilyeneket főzni?
- Persze, hogy tudsz, de előbb meg kell tanulni sok mindent, a növényekről, a természetről, meg mindenről, ami körülöttünk van.
- Nem szeretnék iskolába járni. Ott mindenki csúfol, nem szerettek, mert szegény vagyok, nincs semmim. Még mobil telefonom sincs, pedig már a kicsiknek is van az iskolában.
- Ugyan már kislány az, hogy ki milyen szeretetreméltó vagy tisztességes, vagy becsületes az nem azon múlik, milyen gazdag valaki, milyen tárgyai vannak, mennyi pénze van, van-e autója, háza. Ezek csak tárgyak. Mi sokkal gazdagabbak vagyunk mindenkinél. A mi gazdagságunk nem látszik, de körül vesz bennünket, bennünk van, együtt él velünk és mi együtt élünk vele. A mi gazdagságunk a természet. Különben sem kell itt iskolába járnod Itt nincs iskola. Majd úgy tanulsz, mint régen az ősgyerekek. Sétálunk, sokat beszélgetünk. Ami érdekel, azt megjegyzed, ha akarod. De most viszont ne csak beszélgessünk, hanem együnk és feküdjünk le aludni.
A tarisznyában volt még jónéhány száraz kenyérszelet, ebből ettek egyet-egyet, mellé kevés szalonnát, és sok csalánteát ittak rá. Az ágyakat a tűzhely két oldalához tolták, a bemélyedés mellé, közel a barlang falához. Az ócska piros hátizsákból az öreg egy fehér pólót vett elő és a kislánynak adta.
- Menj, mosakodj meg, ez, pedig jó lesz hálóingnek, ebben aludhatsz.
- Hol mosakodjak?
- A patakban.
- A patakban? De hiszen hideg van, meg sötét.
- Az nem baj, gyorsan lemosod magad, felhúzod a pólót és bebújhatsz a jó meleg ágyba. Sötét meg nincs, mert világít a hold.
- De kint állatok vannak!
- Bizony állatok. Sünök, madarak, denevérek, esetleg rókák, de lehetnek egérkék vagy borzok. Még szerencse, hogy ők, mert tőlük nem kell félni, ha emberek lennének erre, akkor lehet, hogy én is félnék néha. Na menj csak, addig jól bemelegítem az ágyadat, hogy ne fázz.
A kislány óvatosan kilopakodott a szabadba, az öreg néhány tenyérnyi lapos követ rakott a tűz mellé, majd egy idő után, mikor jól felmelegedett, rárakta az ágyra és letakarta a kislány takarójával. Később kivette a köveket és várta a lányt, aki hamar meg is érkezett kicsit dideregve. Fehér pólója a térdéig ért, vagy még alá is egy kicsit.
- Gyorsan ugorj az ágyba.
- Ez nagyon jó meleg. Tudod papa, nagyon jó itt nálad. Jobb, mint otthon.
- Ne beszélj olyan sokat, aludni is kell, hogy holnap frissek legyünk. Ide ülök melléd, és jön a megígért mese. Jó?
Hol volt, hol nem volt, volt valamikor nagyon régen, amikor még a kígyónak lába volt, a madaraknak pikkelye és nem tudtak repülni, élt egy nagy csalánnemzetség. Élt a csalánkirály a csalánkirálynővel és számos gyermekével, unokájával, rokonaival és sok-sok alattvalójával. Különös csalánok voltak, kedvesek, figyelmesek voltak egymással, szelídek voltak és barátságosak. Soha nem csíptek meg senkit, mert még nem volt nekik mivel, de emberek sem voltak, akiket a nemlétező csalánsejtjeikkel megcsíphettek voltak.
Tőlük nem messze, éldegélt egy másik nemzetség, a levélbogarak nemzetsége. Az öreg levélbogár-királlyal a feleségével, fiaival, lányaival és összes rokonságával és alattvalóival. A levélbogarak az akkor élő növényeket fogyasztották reggelire, ebédre, vacsorára. Ezek a növények, zsurlófélék, nem voltak valami finomak. Kemény volt a bőrük, és a testükben kovatűket hordtak, amik néha megbökték a bogárkák nyelvét. Lázadoztak is eleget az alattvalók. Egyik küldöttség a másik után ment az öreg királyhoz, hogy tegyen valamit a népéért, és keressen valami új, finom táplálékot. Törte a fejét az öreg, míg egyszer csak hívatta a legidősebb fiát. – Menj gyerek, nézz körül a világban és keress valami finom ennivalót. Ment is a gyerek. Kóstolgatott ezt, kóstolgatott azt, még amazt is megkóstolt, de nem talált semmit, sőt úgy elrontotta a gyomrát, hogy otthon csak hányt három napig, mint a lüdöge. Hívatta a másik fiát a király. – Menj, próbálj te is szerencsét – mondta neki. Ment is a gyerkőc. Kóstolt, kóstolgatott, de úgy járt, mint a bátyja. Nem maradt más ötlete az öreg királynak, mint elküldeni a legkisebb fiát. Ment is a kis bogár. Egyszer csak elért a csalánkirály birodalmába. Ahogy beleharapott az első alattvalóba, mindjárt felderült az arca. Nagyon finom ízt érzett a szájában. Belakmározott és sietett haza elújságolni a hírt, hogy mit talált. Örvendezett az öreg király. Rögvest kihirdette, hogy ezen túl nem csak levélbogarak, hanem csalán-levélbogaraknak hívják magukat, és a csalánt fogják falatozni. Úgy is lett.
Csakhogy a csalánoknak ez nem tetszett. Egyik csalánküldöttség a másik után ment a csalánkirályhoz, segítsen rajtuk, mert a bogarak megeszik őket. Töprengett is az öreg, hogy mitévők legyenek! Egészen addig töprengett, míg nem agy csalánanyuka jött panaszra a királyhoz. – Tegyen már valamit Királyuram! Azok a csúf bogarak egészen lerágják gyermekeim összes leveleit, a többiek meg rajtuk röhögnek az iskolában, hogy ilyen kopaszok. – Most már erősen gondolkodott az öreg, mit tegyenek, hiszen nem tudnak elszaladni a bogarak elől, mert erős, kúszótövű gyökerükkel egymást segítve kapaszkodnak a talajba. Mivel ezután sem jutott eszébe semmi okos, átkiabált a feleségének, aki egy másik növényen lakott. A csalánoknál ez szokás volt, hogy a nők és a férfiak külön növényen, külön lakásban éltek és úgy is hívták őket, hogy kétlakiak. – Mitévők legyünk Asszony? – Kérdezte.
Az asszony igencsak mérges lett. Erről aztán eszébe jutott valami. – Tudod mit? Termeljünk mérget mindannyian, mérgesek leszünk, és nem esznek meg minket a bogarak. Megfogadták a tanácsot a csalánok. Na lett is hányás, öklendezés a csalánbogarak körében, de hát ők sem voltak buták. Kitalálták, hogy ellenmérget termelnek a gyomrukban, és majd nem zavarja őket a méreg. Így is tettek, és máris tovább falatozták a csalánokat. – Nem tetszett ez a csalánoknak. Gondolkodtak, gondolkodtak, míg ismét a legkisebb királyfinak jutott eszébe a megoldás. – Ha a gyomrukban ellenméreg van, juttassuk a mérget a bőrük alá. – A mérget csalánsejtekbe zárták, a sejtre csalánszőrt ültettek és így juttatták a mérget a bogarak bőre alá. A csalánok egész testüket beborították csalánszőrökkel. Lett is nagy jajgatás a bogaraknál. Hullottak, mint a legyek ősszel. Kapálóztak a földön a fájdalomtól. – Nem hagyjuk magunkat! – Mondta a levélbogarak királya. – Összeszurkálva, sebesülten, felhólyagosodott testtel nem élhetünk tovább. Páncélt növesztünk! Nem engedjük, hogy a csalánszőrök belénk szúrjanak! Néhány öreg, reumás csalánbogár csak hümmögött magában. – Hümm, hümm, mire ez a nagy hajcihő néhány szúrás miatt. – Nem is olyan veszélyes ez a méreg – mondták néhányan, miután észrevették, hogy könnyebben mozognak a szúrások óta, mert sokat gyógyult a reumájuk.
De a fiatalok nem hallgattak rájuk, csillogó aranyzöld páncélban pompáztak és indultak csalánt enni. Hát itt tart a csalánok és a csalán-levélbogarak közötti huzavona. Egyik sem enged a huszonegyből. Így aztán egyre csak változnak, fejlődnek évezredek során újabb és újabb fortélyokat kitalálva. És így változnak más növények és állatok és gombák kezdettől fogva, egymást segítve fajuk életének végéig, míg világ a világ. És ezt úgy hívják, hogy evolúció.
Az öreg a kislányra nézett, aki már ki tudja mióta édesdeden aludt a kellemes melegben.
- Na én is csak magamnak meséltem. – Mondta halkan. Betakargatta a kislányt és maga is lefeküdt a puha, illatos szénaágyra. Egy darabig figyelte a tűzön pattogó akácfadarabot, a rajta szaladgáló lángnyelveket, a parázsban bujkáló tűzkígyókat. Lassan, lassan elálmosodott, szemhéja lecsukódott, de elalvás előtt még egy gondolat futott át rajta, - végre hazaértem. És elaludt.
Reggel elég sokáig aludtak. A parazsat hamu takarta, kintről éppen csak beszűrődött a hajnali fény. A madarak, pedig olyan lármát csaptak, mintha nem is március, hanem május lenne. Az öreg sétált egyet a friss hajnali levegőn.
- Fel kellene kelni – oda később a kislánynak az öreg – ideje tennünk valamit, mert ma-holnap kifogyunk az ennivalóból, meg aztán meg kellene kérdeznem valamit, ami érdekel. Már lassan két hete ismerjük egymást, de még a nevedet sem tudom. Ha érdekel engem Laci bácsinak hívnak, de ha akarod maradhatsz a „papánál” is.
- Jó reggelt! – mondta a kislány – én Évike vagyok.
II. részlet
- Nagyszerű, ezen túl vagyunk. Most mosdás, reggeli és megyünk felderíteni a területünket.Évike kiszaladt, és nemsokára tisztára mosott füllel szaladt vissza. A tűz mellett két hosszú mogyoróvesszőn négylábú állatok sültek, sercegtek a parázs felett. A teáskannából mentaillat szállt fel, betöltve a barlang egészét.
- Mit eszünk? – kérdezte a kislány és gyanakodva figyelte a sülő húst.
- Ürgét, és menta teát iszunk rá. Tudod, a természet ellát minket mindennel, csak meg kell találnunk, és újra meg kell ismernünk, hogy mi ehető és mi nem.
- Az ürge finom?
- Biztosan, hiszen régen is ették az emberek, meg aztán szeretik a ragadozók is, tehát nem lehet rossz. Lássunk neki.
Ettek, ittak egy jót, és aztán elindultak ki a kis alagúton keresztül a szabadba. Az idő még mindig kegyes volt hozzájuk, már két hete nem esett eső, csak néhány rövid zápor áztatta a földet, de egyik sem tartott tovább egy- egy óránál és utána újból melegen sütött a nap.
Kiérve a barlangból, a borostyán takarásából, csodálatos látvány tárult a szemük elé. A korai napfényben minden fűszálon, minden ághegyen, friss zöld levélen, szirmokon, tavalyi száraz kórókon, százával csillogtak, szikráztak a bőséges harmat cseppjei, ezerszeresen verve vissza a nap fényét. Mintha világító cseppecskéket hintettek volna szét az egész völgyben. Kéz a kézben indultak a felderítőútra a hatalmas, hegyek övezte, több négyzetkilométernyi völgyben.
- Hova megyünk? – kérdezte Évike az öregtől.
- Ennivalót keresünk.
- Azt nem a boltból vesszük?
- Itt nincs bolt. Itt csak magunk vagyunk, és körülöttünk a természet, növények és állatok, gombák. Itt mindent megtalálunk, ami kell az embernek. Enni és innivalót, a szükséges dolgokat egyaránt. Amit nem találunk meg, arra nem is nagyon van szüksége az embernek.
- És itt minden finom?
- Minden finom, ami ehető, csak az emberek már elfelejtették, hogy a természethez tartoznak, és a természet ellátja őket rendesen és hozzászoktak a túl sós, túl édes, túl fűszeres ételekhez, és nem ismerik a valódi ízeket. Ezt kóstold meg! – mondta az öreg és lehajolt néhány levélért. A kislány elfogadta, majd egy idő után egyre derültebb arccal rágcsálta a leveleket.
- Ez finom savanyú.
- Mezei sóska. Valóban finom. Nálunk nagyon sok helyen megterem. Látod, a levelei hosszú nyelűek, dárdás vállúak, ép szélűek. Addig a legfinomabbak a levelei, amíg nem virágzik. Sok helyen főzeléket, levest is főznek belőle. De túl sokat nem ajánlatos fogyasztani, mert megárthat a benne lévő oxálsav miatt. Majd egyszer elmagyarázom, hogy mi az. És tudod mit, ha hazaérünk, lerajzolom neked. Hogy máskor is megismerd, vagy megjegyezd. Másfelé, szárazabb réteken is nő sóska, ami hasonlít ehhez, azt úgy hívják, hogy juhsóska. Amikor kivirágzik, néhol szinte vöröslik a rét a hajtásvégeken nyíló sok apró virágból álló virágzattól.- De sétáljunk tovább, mert nem ez az, amit keresünk. – Ballagtak a patak felső folyása felé és közben sóskát, százszorszép-levelet, virágbimbót eszegettek.
- Nem is tudtam, hogy a virágot is meg lehet enni.
- Bizony, sokféle virág van, ami ehető. Ilyen a százszorszép is. Nagyon ízletesek a levelei is. Nyersen is, megfőzve is, ehető a virágbimbó is. Régen ecetben eltéve fűszerként használták.
Nem sok időbe telt, míg elértek a patak felső szakaszához. Itt egy lapos, sík területen folyt át a víz, és sok helyen ki is öntött, tocsogókat, mocsarat, kisebb- nagyobb zsombékos területet hagyva maga után. Az öreg negyvenhatos gumicsizmájával beletocsogott a mocsár közepébe, a kislány pedig mezítláb követte a langyos tocsogókba.
- Mit keresünk itt? – kérdezte.
- Egy kis vacsorára valót a maradék hús mellé. Mivel nincsen krumplink, talán lesz helyette más.
Körülnézett, majd néhány száraz kóró mellett növekvő szőrös, szögletes szárhoz ment, melyen hosszúkás, keskeny, lándzsás levelek növekedtek. A levelek hegyes csúcsúak, szíves vállúak, szőrösek és finoman csipkés szélűek voltak.
- Talán még szerencsénk lesz. Igazából télen kellene szedni, de lehet, hogy találunk még apró ép gumókat. Ez a mocsári tisztesfű.
A hátizsákból előkerült a kis tábori ásó, és az öreg elkezdte kiásni a növényeket. Megvastagodott, húsos hajtásgumók kerültek elő a földből.- Na, ezek azok! – a kislány kezébe adott egy háncskosarat, és abba dobálta a gumókat. – Ez a növény az árvacsalánnak, a zsályának rokona. Ezek az ajakosok. Ha majd visszamegyünk, ne felejtsd el, hogy rajzoljuk le ezt is.
- Én nem is tudok rajzolni. – mondta a kislány.
- Dehogynem! Rajzolni mindenki tud, csak sokan nem értik meg, amit rajzolunk, vagy egyszerűen csak azt hiszik sokan, hogy az a jó rajz, amit ők rajzolnak, és mindent ahhoz hasonlítanak. Ha meg nem olyan, akkor rámondják, hogy nem jó a rajz. Pedig hát minden rajz jó rajz.
- És ha én csak pálcikaembereket tudok rajzolni, az is jó rajz?
- Persze, hogy jó, hiszen felismerik, hogy ember. Nem?
- De igen, felismerik.
- Ha felismerik, akkor jó.
Így beszélgettek az élet igazi gondjairól, miközben összepakoltak és indultak a hegyek északi lejtői felé.
- Szedünk egy kis salátának valót is.
- Milyen salátát?
- Milyent szeretnél? Mert mostanában sokféle van.
- Nem tudom milyent lehet.
- No, akkor legyen medvehagyma saláta.
Az erdő szélére érve óriási, sötétzöld levélszőnyeg fogadta őket. Lépni nem lehetett úgy, hogy ne tapossanak a medvehagyma tömegen. Egymást érte a sok párhuzamosan erezett, ovális a végén kihegyesedő, kellemes fokhagyma illatú levél. Ismét előkerült a kosárka, a gumók átkerültek a hátizsákba, a kosárba, pedig levelek.
A kislány lelkesen állt neki a levélgyűjtésnek. Közben meg-megeszegettek egy-egy levelet, csak úgy nyersen, hiszen sokan nyerskosztot készítenek belőle, mert levelük húsos állományú, vitamingazdag, és ráadásul nem okoz kellemetlen leheletet.
